Szinglinek lenni…

2013 január 20. | Szerző: Lukrécia |

A szingliket általában vagy szánják, vagy irigyelik, attól függően, ki milyen minőségű kapcsolatban él.

Őszintén szólva, én irigylem a párban élőket. Persze tudom, tudom egy idő után uncsi a szex, és baromira nyomasztó valakivel együtt élni 0-24-ig, és néha az ember arra vágyik, hogy befeküdjön a tv elé, és csak bambuljon bele a semmi közepébe…

De annak is megvan a maga szánalmas melankóliája, amikor hónapokig csak  az üres csönd fogad a lakásba beérve, és tényleg azt érzed, hogy fáj, belülről mar a magány.

Mert ilyen is van.

 

Én mindkettőt megéltem már. Volt, hogy tényleg közel jártam ahhoz, hogy a mellettem fekvő, horkoló, álmában fingó hímneműt lerugdossam a szaténágyneműmről, egészen a földig, és megfojtsam az illatos kispárnámmal.. De egy idő után azt veszed észre, hogy nem véletlenül társas lény az ember… A franciaágy, a tepsi, a mosógép, a pirítós, a kád… mind-mind túl naggyá válik, és minden mozdulatodnál, cselekedetnél érzed a hiányt.

A hiányt, hogy valaki kell. Valaki, aki megnevettet, aki szeretget, akit szeretgethetsz, aki simogat, akivel jó lenni, és aki mellett tényleg a helyére kerül minden.

Bízom benne, hogy egyszer találok tényleg egy ilyen embert. De addig sem szedek össze semmiféle szemetet, csak azért, hogy érezzem annak a súlyát, milyen érzés is az, amikor 90 kilóval valaki rámfekszik… 🙂